Rangerek voltunk - 4. rész













    A Tonle Kong folyó hídjának felrobbantása, és a GRmO-k kudarcba fulladt szabadító akciója után minden megváltozott. Fecó szétszórt lett, egyre kevésbé figyelt oda ránk, és a csapat kezdett széthullani. Eleinte nem értettük, azt hittük a gyász az, ami elvonja vezírünk figyelmét, és bár mi mind gyászoltuk elvesztett bajtársainkat, mégis igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy a gyakorlatokon minden rendben menjen. Ám bárhogy akartuk is, a változás szelét nem tudtuk befogni, és a Rangerek hajója megrekedt. Közben Hentitől is kénytelenek voltunk megválni, mivel rá kellett jönnünk, hogy nem közénk való, túlságosan heves volt, és bárhogy próbáltuk, nem tudtuk megváltoztatni. Mivel puskaporos vérmérsékletével veszélyt jelentett számunkra, és kapott egy remek ajánlatot egy anyahajó konyhájának vezetését, hát finoman rábeszéltük fogadja el ezt a nem mindennapi lehetőséget. Mivel imádott főzni, és egyébként is minden álma egy csapat vezetése volt, így elfogadta a pozíciót, még annak ellenére is, hogy a konyhán nem nagyon lövöldözhet az ellenségre.
    Fecó eleinte csak a körleten került minket, nem vett részt semmilyen szórakozásban, melyeket a csapat raktárában szerveztünk, néha eltűnt napokra, de később már a bevetéseket is egyre másra rontottuk el a gyakorlószigeten a hibás döntései miatt. Közben kiderült, hogy mindez nem a gyász, hanem egy nő miatt van.


Azért tűnt el napokra, mert elhagyta a szigetet, hogy együtt lehessen a lánnyal, akit egy kimenőnk alkalmával a Trang tartománybeli Vinh Chau városkájának egyik szövetségesek által ellenőrzött bárjában szedett fel. Egy gyönyörű nyári napon, mikor már lassan egy hete semmit nem tudtunk vezetőnkről, ahelyett hogy jól éreztük volna magunkat a parton, és fürödtünk volna a nap aranyló sugaraiban, vagy a smaragdzöld óceán kellemesen hűvös kristálytiszta vizében, megint felkapta fejét a vita. Mindig ugyanaz a lemez. Ki, mit, és hol

rontott el az előző gyakorlaton. Ám mielőtt a vita komolyabbra fordulhatott volna, megszólalt a rádió. A palacsintazabáló Fecót kereste. Mivel Laca épp az öböl túlsó szegletében horgászott, ezért Filó kapta fel a rádiót, és olyan történetet kerekített bele arról, hogy miért nem tudja a rádióhoz hívni vezírünket, hogy mindannyiunkban meghűlt az épp forráspontját elérni készülő vér.
    Amint a rádió elnémult tanakodni kezdtünk, hogyan kerítsük elő Fecót azalatt az alig egy nap alatt, melyet Filó a palacsintazabálóval folytatott beszélgetésével nyert nekünk. Wiking elszaladt Lacáért, mi pedig eloltottuk a tüzet, mely fölött a félig még nyers hal sült, és amely az ebédünk lett volna. Mire Lacáék odaértek összepakoltunk, visszamentünk a bázisra, kimenőruhát kaptunk magunkra, és alig egy órával a rádióüzenet után már az óceán felett repültünk az egyik Huey-val. Vinh Chau a szigettől csak száz kilométerre volt, így fél óra múlva landoltunk a város déli részén. Onnan gyalog indultunk a kimondhatatlan nevű bár felé, melyet magunk között, csak boszibárként emlegettünk, és ahol Fecó megismerkedett Diemmel.
    A városba vezető út mezőgazdasági területeken át vezetett. A helyiek főleg rizst és búzát termeltek, de utunkat hatalmas hagymát termő mezők is szegélyezték. Fenséges látványt nyújtott a végtelenbe nyúló lilásvörös, már kitermelt és csak szállításra váró hatalmas hagymakupacok, és a mögötte elterülő zöld hagymamezők látványa. De nemcsak a mezőgazdaság virágzott itt, a tartományon belül az itteni területek voltak a legalkalmasabbak a garnélarák tenyésztésre, a talaj sómegkötő képessége miatt.
    Elérve a város lakónegyedeit az eddigi csendet igazi zsibvásárhoz hasonló zaj váltotta fel. Az utcák furamód szélesek voltak, és porzottak a forgalomtól, melyet leginkább kerékpárosok, gyalogosok és elvétve robogók tettek ki. A házak általában egyszintesek voltak, jellemzően a szürke és a kék szín dominált, de voltak épületek melyek zöldre, vagy épp rózsaszínre voltak festve. A lakosok már annyira megszokták a katonai jelenlétet a városban, hogy ügyet sem vetettek ránk.


    Ahogy beléptünk a bár ajtaján, Jimmy Vah a bár tulaja, mint mindig azonnal meleg fogadtatásban részesített minket, s már intett volna, hogy ürítsenek ki nekünk egy asztalt, mikor Filó lefogta a karját, és halkan rászólt:
- Most nem inni jöttünk. Fecót keressük!
- Nem inni? Franc! Rossz nap, nincs pénz!
- Van pénz - lépett oda Kalaska -, ha tudod hol van a vezírünk.
- Franc, franc! Tényleg rossz nap! Sajnos nem tudni, hol van jóképű parancsnok.
- Mikor járt itt utoljára?
- Ha ezt tudni, megisztok egy kört a bárban?
- Nem inni jöttünk!!! - förmedt rá Mihi, és megragadta Vah kopott öltönyét.
- Ha ezt tudni, megisztok egy kört a bárban! - hangzott el újra, de most a kicsi viet közben a fejével a bárpult felé biccentett.
Mint mindig, a mi kis Jimmy cimboránk most is úgy mondott el valamit, hogy közben nem mondott semmit. Valahogy ettől hazafinak hitte magát, aki nem enged az amerikai elnyomásnak, mégis mindent megtett, hogy nála verjük el a dodót, és imádott flörtölgetni a katonákkal. Soha egy percre sem láttuk elmozdulni a vendégek mellől, mindig ott ült az a bárgyú vigyor az arcán, és néha már úgy tűnt, hogy nem is eszik, nem is alszik. Kétszínű kis alak volt, ez abból is látszott, hogy a bárnál is mindig egyszerre két lány állt, pedig a forgalom igen csak gyér volt. Az egyik egy vietnámi, Hien aki a hazai vendégeket szolgálta ki már ha néha betévedtek, és egy amerikai lány Maia, aki a mi fajtánkkal értett szót. A két lány mindenben ellentéte volt egymásnak. Hien filigrán alkatú, hosszú koromfekete hajú, fekete mandulavágású szemekkel, tipikus helyi lány volt. Öltözéke szinte beleolvadt a szürke hétköznapi csempébe, ami a pult mögötti falat fedte. Arcán semmi érzelemnek nem volt nyoma. Olyan rezzenéstelen tekintettel dolgozott, hogy néha már azon viccelődtünk, hogy biztosan földönkívüli, és merev volt mint egy gerenda. Vele ellentétben Maia állandóan mosolygott és táncolt. Mindenkivel kedves

volt, még akkor is, mikor valamelyik részeg barom épp ágyba akarta őt vinni. Szőke középhosszú haja volt, szemei tengerkékek. Egyszer Csiga azt találta rá mondani, hogy olyan mélykék a szeme, hogy szinte el lehetne benne merülni. Elég sokan szívesen el is merültek volna benne, de minden hódítást visszavert, azt mondta, hogy neki egyetlen férfiért dobog a szíve, aki egy angyal. Ezt az angyal dolgot sohasem értettük, de nem mertük firtatni, azt gondoltunk, azzal hogy egy angyal arra céloz, hogy már nem él. Őmiatta neveztük a helyet boszibárnak, mert mindig kitalálta mit kérünk. Olyan volt, mintha olvasna a gondolatainkban. Mindenki kedvelte, mert nemcsak hogy mindig csinos volt és kedves, de mindenről el lehetett vele beszélgetni.
    Mihi elengedte a tulajt, és elindultunk befelé. Leültünk az asztalhoz, amit Jimmy közbenjárására mégis kiürítettek nekünk. Filó és én mentünk csak Maiához, megrendeltünk egy kör italt, és faggatni kezdtük a lányt Fecó holléte felől. Nem sokat tudott Fecóról, csak hogy négy napja volt itt Diemmel, aki nagyon idegesnek tűnt.
- És Diemről tudsz valamit?
- Csak annyit, hogy mielőtt Fecóval elkezdtek találkozgatni, egy elég rosszhírű helyi gengszterrel és bandájával lógott együtt, akik úgy hat hónapja eltűntek a városból egyik napról a másikra. Azt beszélik, hogy az alvilági élet egy új területére tévedtek, és merőben mással kezdtek foglalkozni, mint amivel eddig. Ám az a szóbeszéd is járja, hogy egy amcsi csapattal volt afférjuk, ezért egy időre jobbnak látták, ha elhagyják a várost. Senki sem tudja az igazságot, vagy mélyen hallgat.
- És azt esetleg nem tudod, hogy hol lakik a lány?
- Pontosan nem, de úgy emlékszem, hogy együtt lógott régebben néhány utcalánnyal, akik a keleti negyedből valók. De egy pillanat türelmeteket szeretném kérni, mert kivinném az italokat a fiúknak, nehogy kiszáradjanak.
Mikor visszajött így folytatta:
- Nagyon feszültnek tűntök! Valami nagy baj van?

- Erről nem nagyon beszélhetnénk - válaszolt Filó -, de igazából csak annyi, hogy valamiért a tábornok keresi Fecót, aki már megint lassan egy hete eltűnt. Egyenlőre tartjuk a hátunkat, de ha ez kiderül akkor őt dezertálásért fogják keresni, és mi sem jövünk ki túl jól ebből a dologból.
- Ha valamit még megtudok, hogy talállak meg titeket?
- Jimmynek van itt egy katonai rádiója, ugye?
- Van, de erről ti honnan tudtok? Olyan nagy titokban tartja, hogy én is csak hónapokkal azután vettem észre, hogy ide kerültem.
- A jó megfigyelőképesség alapfeltétel a mi szakmánkban. - mosolygott Filó.
- Laca! - szóltam hátra - Gyere légyszi!
Laca felhörpintette a maradék whiskyét és odajött a pulthoz.
- Kellene egy freki, ahol Maia elérhet minket, ha megtud valamit Fecóról.
Laca elvette a pulton heverő jegyzettömböt, és felfirkantott rá egy rádiófrekvenciát.
- Köszönöm! - mondta a lány - ha netán bejönne ide Fecó vagy Diem, azonnal értesítelek.
- Mi köszönjük a segítséget, és a kedvességed! További szép napot! - mondtam és intettem a többieknek, hogy induljunk.
- Köszönjük! - vágta rá Filó, és kifizette az italokat.
- Remélem, még látjuk egymást! - köszönt el a lány.
Már majdnem sikerült észrevétlen kisurrannunk a bárból, de mint mindig, mintha a föld alól bújna elő, megjelent az ajtóban Vah:
- Nos? Meg vagytok elégedve a válasszal?
- Meg! - fogta rövidre Filó, majd a kezébe nyomott valamennyi pénzt.
- Örülök, ha a szolgálatodra lehettem! - vigyorodott el, majd félreállt az ajtóból. - Várjuk vissza a kedves fizetővendéget!
    A bárból kilépve a keleti negyed felé vettük az irányt. A városnak ez volt a sötét oldala. Itt nem nézték jó szemmel a csapatosan masírozó katonákat, ezért és mert különválva több esélyünk volt, párokat alkottunk és kérdezősködni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy a

kérdéseket sem nagyon kedvelik errefelé. Elsősorban a prostikat faggattuk Maia infói alapján, de ezek a lányok csak néhány szót tudtak a nyelvünkön és az is inkább az üzlet létrejöttét elősegítendő tőmondatok voltak. Nem haladtunk túl jól az információszerzéssel. Két óránként találkoztunk, és egyeztettettük a semmit amit megtudtunk.
    Már-már reménytelennek tűnt a keresés, mikor hajnaltájt Hammon és Mihi három vézna kis fickót maga előtt taszigálva fordultak be a sikátor sarkán ahol gyülekeztünk. Értetlen néztünk rájuk, mire kiderült, hogy a három jómadár és még két haverjuk megpróbálták kirabolni társainkat. Erősen látszott rajtuk Mihiék gondviselése, egyikük jobb szeme nem látszott a hatalmas duzzanattól, melyet jól láthatóan egy pisztolymarkolat okozott. Laca a helyzetet felismerve azonnal a sikátor két végére őrszemeket rendelt. Hammon, azt akinek a legkevesebb sérülése volt a földre lökte, rátérdelt a mellkasára, és pisztolyát olyan erővel nyomta a holtsápadt sárga arcba, hogy a fegyver körül teljesen elfehéredett a bőr. Hamar kiderült, hogy a kis viet egész jól beszéli a nyelvünket. Arckifejezéséből azt is sejtettük, hogy tudja kiről beszélünk, mikor Diem nevét említettük, de tagadott.
- Ne szórakozz velünk - mondta Filó, miközben mellétérdelt -, és egy kést nyomott a szeme alatt az arcába.
- Keresni fognak! - válaszolt az riadtan.
- Mire ideérnek, már csak az élettelen tetemedet találják csak meg. - folytatta, és a kés hegyét mélyebbre nyomta úgy, hogy vér buggyant ki a penge mellett.
- Mihi! - szólt hátra Hammon.
Mihi a feldagadt szemű fejéhez emelte pisztolyát, és habozás nélkül meghúzta a ravaszt. A fegyver hangjára a sikátor két oldalán posztoló társaink hirtelen felénk fordultak, és látták ahogy a vézna kis test a porba rogy, majd Mihi a másik, még állva maradt viet fejéhez tartja a pisztolyt.
- Oké! - kiáltott fel a földön fekvő - Beszélek!
- Itt lenne az ideje - mondta Laca.
A nap első sugaraitól érezhetően melegedni kezdett hőmérséklet, mi-

kor megérkeztünk a megadott címre, melyet a sikátorban megtudtunk. Mivel dörömbölésünkre perceken át sem jött válasz, Wiking berúgta a ház ajtaját. Helységről helységre hatoltunk be. Az emeletre érve vészjósló szag ütötte meg az orrunkat. Az első szobában melybe beléptünk, a padlót és a falat sötétvörös alvadt vérfoltok tarkították. Az utolsó szoba ajtaját feltépve a szag felerősödött, immár mind tudtuk, hogy hullára bukkanunk odabent. Fény nem szűrődött be a sötétítők miatt, ezért Kalaska az ablakhoz lépett, kinyitotta, és kilökte a spalettákat. A látvány szörnyű volt. A szoba hátsó falán középen egy hatalmas vörösposztós baldachinos ágy állt. Az ágyban egymás mellett feküdt holtan Diem és Fecó. Mindkettőjük torkát átvágták.


Talán egy napja lehettek itt vérbe fagyva. Rögtön látszott, hogy életüket nem itt vették el, az ágyba már holtan fektették őket egymás mellé. A lány meztelen testén jól látható nyomok mutatták, hogy halála előtt megerőszakolták. Vezírünk mellkasán megtaláltuk az üzenetet is, melyből rögtön tudtuk, hogy nem az itteni bandák tették el láb alól. Az üzenet nem volt más, mint a felvarró, melyen Fecó neve volt olvasható, s melyet mind felismertünk, ezt adta át vezírünk az orosz zsoldosoknak a gyakorlószigeten.
    Fecó holttestét egy selyemtakaróba tekertük, és a teherautóval, melyet Filó és Wiking kölcsönzött nekünk, vittük a helikopterhez. Filó története, melyet a palacsintazabálónak rittyentett, miszerint vezírünk a gyakorlószigetre ment előkészíteni a mai kiképzést, s melyen délután az újoncok vesznek majd részt, mint eddig is, most is jól jött számunkra. Ám gyorsnak kellett lennünk, az idő ellenünk dolgozott. Alig néhány óránk maradt Laca tervének megvalósítására.
    Hammon a raktárunknál tette le gépet. Wiking és Laca a körletbe siettek Fecó felszereléséért, Kalaska és Mihi a tábori konyha baromfiudvarára igyekeztek. A többiekkel levittük a holttestet a kikötő melletti öbölbe. Filó vállalta magára a feladatot, hogy elhoz egy motorcsónakot a kikötőből.

Mire mind megérkeztek, előkészítettem halottunkat utolsó küldetésére.
    A csónak motorjából kipréseltük a lehető legnagyobb teljesítményt, mert az idő homokja megállíthatatlanul pergett, az újoncok gyakorlata hamarosan kezdetét veszi. A kiképzősziget delta pontján kiugrottunk a csónakból. Kalaskát, Mihit, Hammont és engem kivéve a többiek elindultak vezírünkkel a megbeszélt helyre. Mihi és Hammon azonnal ásni kezdett a parton, Kalaska és én pedig kivéreztettük két kulacsba, az általuk hozott, és benyugtatózott malacot. Miután a kulacsok megteltek, az állat többi vérét, melyet még az utolsókat verő szíve kipumpált magából az óceánba engedtük, majd a Mihiék által megásott sírjába temettük. Mire a többiekhez értünk, Fecót már gondosan felöltöztették, teljes menetfelszerelésben feküdt a puha zöld fövenyen, és csak álltak körülötte. Beálltunk melléjük mi is, épp elmerülni készültem volna a gondolataimban, mikor Laca finoman megveregette a vállam.
- Tedd a dolgod kérlek!
- Rendben! - mondtam, s a kulacsokban lévő vérrel megfestettem vezírünk halálának helyszínét. Miután elkészültem, Csiga egy perces néma tisztelgést rendelt el, majd visszatértünk a csónakhoz és elindultunk visszafelé. Annyi időnk azonban már nem maradt, hogy az őrhajókat elkerüljük, ezért improvizálnunk kellett. Megálltunk hát a két sziget között és vártunk.
  Néhány percen belül megérkeztek az őrhajók. Amint megpillantottuk a kiképzőtisztet, már tudtuk nem ússzuk meg ordibálás nélkül. WD ekkor már a hajó orrában állt, és összetéveszthetetlenül selymes hangján rá is kezdett:
- Ti meg mi a fészkes fenét kerestek itt? A tábornok már órák óta benneteket keres! És hol van Fecó? Ne álljatok fel, még a végén ki talál nekem esni valamelyiktek a csónakból tisztelgés közben! Maradjatok csak a seggeteken! Na van itt valaki, aki meg mer szólalni?


- Azt a parancsot kaptuk - állt fel Filó -, hogy jöjjünk ide, mert mi leszünk ma az egyik őrhajó, és tartsuk jól nyitva a szemünket, uram!
- És ugyan ki volt az az okostojás, aki ezt parancsba adta maguknak sasszemű banda?
- Fecó őrmester volt, uram!
- És hol az a jómadár?
- Valahol a szigeten, uram!
- Nos rendben felderítők gyöngyei. Akkor most visszamennek szépen a körletükbe, és amint Fecó kegyeskedik előkerülni, azonnal jelentkeznek a tábornoknál! Értettem?
- Értettük! - szólt a kórus.
- Na húzzanak innen, had végezem a dolgom!
    Két napja ültünk a körletben, mikor maga a tábornok jelent meg a szobánk ajtajában. Mindig oly rezzenéstelen arcát - melyen az idő múlásával kialakult ráncok szinte már-már leplezték a még fiatalkorában szerzett sebhelyet - most, mintha komorság bőrébe bújtatta volna a veszteség. Ha nem tudtuk volna, ebből a tekintetből akkor is megértettük volna ami történt. Először nem szólt, csak kezé-

vel parancsolt minket ülő helyzetbe. Nem nézett ránk, csak bámult ki az ablakon a naplementébe. Így ment ez még néhány percig, majd mintha addig nem is vett volna levegőt sóhajtott egy nagyot, majd elmondta hogyan találtak rá vezírünk holttestére. Ezután hagyott némi szünetet, s azzal folytatta, hogy az "élet megy tovább..." valamint még néhány ehhez hasonló, az ilyen helyzetben szokásos monológ következett. Megerősítéseként annak, hogy tovább kell lépni, rögtön kinevezte Lacát a csapat új vezetőjének. Ez volt az első döntése, mellyel egyetértettünk.
- Két nap kimenőt kapnak, hogy legyen idejük gyászolni. Utána pedig rögtön új feladatot kapnak, mely miatt már kerestem Fecót napok óta. Tehát két nap múlva Laca jelenjen meg nálam! És mégegyszer részvétem Uraim, nagy veszteség ez mindnyájunknak!
Már szinte kilépett az ajtón, mikor hirtelen visszafordult:
- És mégvalami. Majdnem elfelejtettem! Fecó, az oroszokkal történt afférjuk után megkért, hogy intézzem el, hogy halottnak higyjék magukat. Hát tudatnom kell Önökkel, hogy egy hete nem Rangerek többé! A pihenőjük után elintézzük a papírmunkát!
Mindünk arcára kiült az értetlenség, csak meredtünk egymásra, nem tudtuk mire vélni az elmúlt néhány percben elhangzottakat.
- De uram! - szólalt meg Laca - Akkor minek a kinevezés, ha nem szolgálunk tovább?
- Szolgálnak! Csak immár mint tengerészgyalogosok. Mostantól az USMC kötelékébe tartoznak! Higgyék el nekem nem sűrűn mondok ilyet, de a maguk egysége nagy veszteség a Rangereknek!
Néhány döbbent perccel azután, hogy a tábornok kilépett az ajtón, Csiga szólalt meg:
- Két nap alatt nem tudjuk ezt elintézni, ezért döntsük el mit csinálunk ezalatt, de a 101-eseknek meg kell dögleni!
- Akkor most irány a boszibár! - mondtam - Igyunk a régi és az új vezetőnk egészségére!
- Úgy van - vette át a szót Wiking -, a régi nyugodjon békében, az új éljen öröké! Sieg heil!

by Kimi © 2013
Képi illusztráció: Csiga