Rangerek voltunk - 2. rész



















     Öt hónap telt el utolsó bevetésünk óta, melyen kihoztuk két bajtársunkat a halál völgyéből, és azóta is készülünk vissza. Azonban túl heves érzelmekkel jöttünk akkor meg, és hát vezírünk - mint mindig ha nem akcióban vagyunk -, elvesztette a fejét, és hatalmas zűrzavart kavart a bázis vezetésében. Megtehette, hiszen csapatunk egyre nagyobb hírnevet vívott ki magának, tudták ha kell, a legmagasabb szintre visszük fel az ügyeket, melyek mint most ez is, fontosak voltak számunkra. Annál is inkább számolniuk kellett ezzel a lehetőséggel, mert tudták, Lacának nagyon magasra nyúlik a keze. De azzal is tisztában voltak, hogy mivel bázisunk a Vietnámi partokhoz közeli Con Son szigetén a hírhedt "tigrisketrec" börtön területén volt, ezért valamennyire pórázon tudnak tartani minket úgy, hogy egyelőre nem engednek minket újra a kontinensre. Mivel ezen szándékát a vezérkarnak mi is tudtuk - nem rejtették véka alá szándékukat -, volt időnk, hogy nyomozásba kezdjünk.

     Közben Wiking karja is begyógyult, szerencséjére a viet parancsnok nem volt éppen japán szamuráj, a kardforgatáshoz sem igazán értett, hisz hazájában nem volt jellemző fegyver, másrészt pedig, mivel jól működtek reflexei, a fegyver csövét is az életére törő penge útjába állította.


Azért mély sebet ejtett. Az izmokat varrni kellett, és mivel a kard a csontban állt meg, nehezebb és fájdalmas volt a gyógyulás. A seb örökre megmarad. A folyamatos gyógytornának, és megtörhetetlen akaratának köszönhetően a rehabilitációja már véget ért. Ágyával

szemben a körletben ott lógott a katana, s alatta gazdájának személyes papírjai. Minden reggel mikor elment előtte, valamit mormolt, de sosem értettük. Abban sem voltunk biztosak, hogy a mi nyelvünkön mondja. A kardot levette a falról, a földre fektette, s átlépett felette1. Majd a szertartás befejezéseként a sebhelyet és a fegyvere csövén éktelenkedő mélyedést is végigsimította.
     Ezalatt az öt hónap alatt mindennel megpróbálkoztunk, hogy az ottmaradtakat felkutassuk. Csiga hozzáfért majdnem minden műholdas felvételhez és térképhez, próbálta a vietkong csapatok mozgását megfigyelni, hátha rábukkan valamire. Hammon és Mihi - mivel jó kapcsolataik voltak az ellátmányozásnál - a megvesztegetéssel próbálkozott. Filó csavaros beszélgetéseket kezdeményezett, furfangos kérdéseivel puhatolózott. Laca éjjelente titkos frekvenciákon keresztül próbált információt cserélni úgy, hogy a harctéren lévő felderítő és harcoló csapatainkat összekapcsolta az otthonmaradott szeretteikkel. Fecó és Kalaska ügyes kis kihallgatós játékot eszelt ki, mely abból állt, hogy vezírünk kicsalta a célszemélyt a bázis melletti kosárpályára játszani, majd a megfelelő pillanatban a kezében oldalra kitartott labdát valahonnan a távolból kilőtte mesterlövészünk. Ezután csak a bűvös mondat hangzott el: "Ugye tudod, hogy a fejed pont akkora mint ez a labda volt?". Minden titokban zajlott, de minden vonalon kudarcot vallottunk. Semmi sem hozott eredményt.





1 A szamurájoknál alapvető illedelmesség hogy nem lehelünk a pengére, nem fogjuk meg és nem lépünk át fölötte. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön lefejezte vagy felkoncolta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett, mert ez a tulajdonosának megsértését is jelentette.


     De Niro és Benya is próbálkozott, folyamatosan nyomást gyakorolt a vezetésre, hogy végre történjen már valami előrelépés csapattársaik ügyében, nem túl sok sikerrel. Azonban egy dolgot megtudtak. Egyik alkalommal, mikor az egyik hírszerző tisztet faggatták a fejleményekről, az véletlen elszólta magát valami cseréről. Többet azonban nem akart elárulni nekik. Erőszakosak nem akartak lenni vele, azt ránk bízták, na meg a Dragunov módszerre.
     A labda szétrobbanására a tiszt - mint eddig mindenki - hirtelen összerezzent, azonban neki a mondókára már nem volt szüksége, megértette a célzást. Azonnal énekelni kezdett:
- Az a tiszt, akit Wiking kibelezett, egy magasrangú vezető testvére volt, s aki ezért bosszút esküdött. Nem tudjuk, hogy hogyan derítették ki, hogy ti voltatok ott az Ia Drang völgyben, de cserét akarnak. A GRmO-t a Rangerekért.
- De ki az összekötőjük, hogy találunk rájuk? - csattant ki Benya, és a nyakkendőjénél fogva emelni kezdte.
- Nincs összekötőjük! Maga Minh tábornok, aki a fejeteket akarja kereste fel egyenesen a palacsintazabálót - így gúnyoltuk az USA csapatok itteni tábornokát, mert minden délután pontban négy órakor tejeskávét és palacsintát uzsonnázott -, aki azonban hallani sem akar a cseréről.
- Már megint az amerikai mentalitás - mondta Fecó -. Ahelyett, hogy felhasználnánk a kínálkozó lehetőséget, rögtön visszautasítunk minden követelést. Na de lesz ez még így se. Majd megoldjuk mi magunk. Eresszétek!
- És most? - nézett kérdőn De Niro.
- Sajnos kell találnunk valami kapcsolatot a tábornok felé. Nem hívhatjuk fel, hogy cserélni akarunk. De legalább már abban biztosak lehetünk, hogy életben vannak, és remélhetőleg ez így is marad. Azonban hétfőig már nem tehetünk semmit, mert mi hétvégén a Canh szigetre megyünk megint gyakorlatra. Ha már a harctérre nem engednek vissza, legalább a kiképzőszigetre átengednek. Addig is ti próbáljatok meg kapcsolatot keresni, hétfőn pedig kitaláljuk, milyen

módon csaljuk lépre a vadat.
    A körletben ültünk - mely a tizenegy börtönből álló komplexum egyik őrkaszárnyájában volt -, Kalaska már visszajött, már csak Fecóra vártunk. Nagy volt a hangzavar, mindenki találgatott. Az utóbbi időben összeesküvés elméletet elméletre gyártottunk.

Már meg sem hallgattuk szinte egymást, már jött is a következő ötlet. Végetnemérő vitákba bonyolódtunk, volt hogy Hammon úgy falta be a vacsoráját, hogy a savanyúságot kifelejtette, és utólag magába ette azt meg. Mikor már szinte egymás szavát sem hallottuk, nyikordut az ajtó.

- Mindenki a helyére.
Vezírünk elénk tárta amit az összekötőtől megtudott, majd meghagyta, hogy egyenlőre ez vörös kódos info.
- Most pedig takarodó! Holnap uw közelítjük meg a szigetet, és behatolunk a delta pontig. Egyedül leszünk a szigeten, de a csapdákat élesítették, ha egybe is belefutunk elbuktunk.
    A szigeten melyre indulni készültünk egy véget nem érő dzsungel volt, ember nem lakta, de tele volt olyan vadakkal, mit langúrok, vaddisznó, szarvasok és különféle vadmacskák, amelyekkel ugyan végzett a golyó - bár ha nem volt életveszély akkor próbáltuk nem használni ellenük fegyvereinket -, de leselkedett ránk olyan veszély is amelyet nem mindig láthattunk, mint a mérges pókok hada, skorpió és kígyó is. Ébernek kellett lennünk, mert mindezek mellett ott volt a feladat is, hogy úgy érjük el a kitűzött célterületet, hogy közben ne essünk bele az imitált vagy a nem halálos, de éles csapdák egyikébe sem. Volt ezek között olyan ősi csapda mint a lefedett gödörcsapda, a kötélhurokcsapda, és a lengőcsapda, ami ugyan nem volt kiegészítve kihegyezett ágakkal, de ütött akkorát, hogy méterekre elrepített. Hentit az újoncunkat - aki meglepően hamar beilleszkedett a csapatba - egy ilyen, úgy öt métert repítette, miután eltörte három bordáját. Azóta is káromkodik akárhányszor a szigetre indulunk. Ezekhez jöttek hozzá a mai modern hadicsapdák, mint a taposóakna vagy a botlóakna, melyek ugyan nem voltak élesek, csak hangos durranással és füsttel jelezték: véged van haver. Az egyetlen, aki ezek közül még soha egybe sem esett bele, Mihi volt. Az ő figyelme soha nem hagyott alább, és messziről kiszúrta, ha valami nem illett bele a környezetbe.

    Helyi idő szerint délután ötkor indultunk. Mindenki feketébe öltözött. A part homokja hidegen kúszott be a meztelen lábujjaink között, ahogy a lágyan hullámzó tenger felé meneteltünk. Minden felszerelésünket vízhatlan tartályokban kötélen húztuk magunk után, hátunkon két palack oxigén, kezünkben búvárszemüveg, békatalp és pipa. A feladat első részeként ugyanis úgy kellett megközelítenünk a kiképzőszigetet, hogy a járőrhajók ne vegyenek minket észre. A koratavaszi tenger dermesztően hideg volt, a sekély víz gyönyörű smaragdzöldben fénylett. Egyetlen szó nélkül öltöztünk be a térdig érő vízben ülve, s még egy utolsó palackellenőrzés után merültünk a dagály hullámai alá. Öt kilométert kellett megtennünk a tündöklő tengertükör alatt, így nagyjából négyórányi úszással már sötétedés után értük el a partot.

    Az első akadályt könnyedén vettük, annak ellenére is, hogy búvártudásunk még korántsem volt tökéletes, hisz szinte mindannyian idén vettünk először a hátunkra palackot. A csapatban ketten számítottak rutinosnak ebben a műfajban, Filó, aki ha robbantásról volt szó, akkor nem hagyta, hogy leküzdje sem mélység, sem magasság, és Csiga, aki hobbivideós volt földön, vízen, levegőben. Mi is tőlük tanultunk.
    A partot elérve gyorsan kellett a fák közé érnünk, mert ugyan a nap már lement, és a járőrhajókról már nem láthattak meg minket, azonban a partvonulat ilyenkor a krokodilok vadászterülete volt. A delta pontig, mely a sziget túlsó végén volt, csupán öt kilométer volt a táv, de ez nem egy átlagos gyalogtúra. A teljes szigetet véget nem érő, hatalmas égbenyúló fák egybefüggő lombkoronája még nappal is szürkületben tartotta, de így éjjel a kékszászlós makkfák nedve zölden fluoreszkálva világította meg az utat, olyan volt, mintha e zöld folyam felfelé folyt volna a gravitációt megcsúfolva. Bár a látvány káprázatos volt, Fecó mégis úgy döntött, hogy csak nappal indulunk, mert felesleges lett volna sietnünk és a sötétben botorkálnunk a csapdák között.
    Megvártuk, míg teljesen világos nem lesz. Lassan a legnagyobb óvatossággal haladtunk előre. Mivel az éltető napfény nem hatolt át a felettünk ívelő levéltakarón, az aljnövényzet gyérnek volt mondható, így hangtalan, lopakodókén szeltük át az erdőt. Jónéhány csapdát kikerültünk, s az idő már délutánra fordult, mikor Laca jelzett, hogy álljunk meg.
- Valami nem stimmel. Valami zavarja a rádiót. Először nem törődtem vele, arra gondoltam csak valami interferencia, de túlontúl sokszor ismétlődik. Nem hasonlít a mi jeleinkre, ez valami más. Kell legyen még valaki rajtunk kívül a szigeten.
- Biztos, hogy a szigetről jön? - kérdezte kétkedőn Wiking.
- Elég megbízhatatlanok ezek a rádiók, de esküdni mernék, hogy van itt még valaki.


- Nem kockáztathatunk - vette át a szót Fecó -, mindenki készültségbe. Laca, figyeld tovább a rádiót, de előbb kérj megerősítést a bázistól, hogy nincs itt rajtunk kívül baráti csapat. Hammon, Mihi, felderítés. A többiek alakzatba.
- Ranger hívja DreadWillt. DreadWill jelentkezz! …. Ranger megerősítést kér, hogy mi vagyunk az egyetlen szövetséges raj a szigeten, vége …. Rendben vettem, Ranger kiszáll, vége.
Feszült csend lett, mind Lacát figyeltük.
- Nincs itt rajtunk kívül senki. A terepet előkészítő csapat is lejelentkezett még az indulásunk előtt, és csak nekünk volt engedélyünk a bázis elhagyására. Az őrhajók nem jelentették, hogy a szigetre léptek volna.
- Rendben emberek - vágta rá vezírünk -, éles lőszerre váltunk. Tűzparancs van érvényben, de mint mindig, célpontazonosítás! Nem tudjuk ki vár ránk. A csapdákra még jobban odafigyelni, ne hívjuk fel

magunkra a figyelmet. Indulás!
- Egy percet várjunk még. - Kért szót Csiga. - Ha ez megint valami csapda, akkor a legkézenfekvőbb, hogy itt fognak várni ránk - s ezzel a térképen a sziget legkeskenyebb részére mutatott.
- Mennyire vagyunk?
- Nem lehet több ötszáz méternél. Onnan - mutatott az előttünk magasodó kis dombra - már látnunk kell a területet.
- Akkor ti ketten - mutatott rá Fecó az előbb kijelölt felderítőkre - felkúsztok a dombra jobbról, Kalaska és Wiking pedig balról. Kimi, Henti, ti arra figyeltek, amerről jöttünk, nehogy a hátunkba kerüljenek. Sötétedésig már biztosan nem megyünk tovább, tehát a többiek húsz méterrel visszább tábort vernek. Laca, rádiócsend!
    Már majdnem a kijelölt helyen voltunk, mikor megmerevedtem.
- Pssszt! - Próbáltam halkan magamra vonni a figyelmet. - Azt hiszem aknára léptem.

- Nyugi fiú! - indult felém Filó - Megoldjuk, csak ne mozdulj!
Mindenki, mintha valódi akna lenne, eltávolodott, ahogy ilyenkor kell.
A puha humuszban könnyű volt körbeásnia a szerkezet, és néhány feszült percbe telt csupán míg hatástalanította és újra megszólalt:

- Rendben. Lassan emeld a lábad.
- Köszönöm. - mondtam, miután pukkanás nélkül sikerült odébbállnom.
- Semmiség - mondta -, azonban jobb ha mindenki észnél van, ugyanis ez egy éles akna volt.
    Percekig tartott mire felocsúdtam. Megjártunk már pár poklot együtt, és nem ez volt az első találkozásunk aknával, de most, hogy imitált bombának hittem, valahogy sokkolóbb volt mindez. Ha nem vettünk volna komolyan minden gyakorlatot, és nem törekedtünk volna mindig a becsületes "játékra", most halott lennék. Mindenki máson látszott a döbbenet, de talán a legjobban Hentin, aki ugyan tisztában volt azzal, hogy valaki a mi oldalunkról is az életünkre tör, azonban talán most értette meg igazán, hogy milyen komoly is a helyzetünk.
    Már tíz óra körül járt, mikor Fecó visszarendelte az őrszemeket, helyzetjelentésre volt szüksége a további akcióhoz. Az egyeztetés után kiderült, hogy mindössze kilencen várnak ránk. És ugyan nem elég éberek, a közelükbe férkőzni mégsem lenne könnyű, mert a sötétben szinte esélyünk sincs az aknák elkerülésére. Maradt tehát, a nyílt támadás lehetősége, de az is csak reggel. Mikor azonban mindenki megkapta az új feladatát, Henti szót kért:
- Arra gondoltam, bár új vagyok még, így nem tudom van-e beleszólásom a helyzet megodásába, hogy…
- Akkor tisztázzunk valamit. - Vágott közbe vezírünk. - Ugyan, mint ahogy azt hamar megtanultad, a csapat vezetője én vagyok, de te pont annyira tagja vagy a Rangereknek, mint én vagy itt bárki. És mint ilyennek, neked is kutya kötelességed a legjobb tudásod szerint mindent megtenni a sikerért. Ehhez pedig, ahogy tapasztalhattad, az is hozzá tartozik, hogy akinek valami ötlete van, az megosztja a többiekkel. Nem szeretném többet meghallani, hogy kételkedsz az egyenrangúságodban. Remélem ezt mindenki így gondolja. - Fordult felénk.
Mindenki bólintott.

- Folytasd!
- Rendben. Tehát az jutott eszembe, ha már ránk vadásznak, és ugye nem tudják, hogy felfedeztük őket, visszájára fordíthatnánk a helyzetet. Tegyünk úgy, mintha letáboroztunk volna éjszakára, és csapjunk valami zajt. Hagyjuk, hogy ők jöjjenek a nyakunkra, és csaljuk őket csapdába mi.
- Szerintem mehet! - mondta Laca, s körbenézett.
Az egyetértés teljes volt.
- Akkor uraim kérek három önként jelentkezőt, legyen mondjuk Kimi, Wiking, Csiga - mondta Fecó, s mosolygott - ti lesztek az önkéntes csali. Menjetek vissza úgy száz métert, óvatosan, Kimi ma már ne lépj rá semmire. Állítsatok fel pár sátrat, gyújtsatok jól látható tüzet, és csapjatok zajt. Mi két csoportra oszlunk, és eltávolodunk egymástól a sziget két oldala felé. Amint mindenki a helyén van jelezzük egymásnak elemlámpával a pontos helyzetünket, nehogy kereszttűzbe kerüljünk. Amint áthaladtak köztünk tüzet nyitunk, de azért ésszel, maradjon kihallgatható állapotban egy-kettő. Henti! Tiéd az első lövés!
     A tűz vadul lobogott, éles vérnarancs fénye hevesen táncolt a környező fákon. Próbáltunk nem feltűnően mindig fedezékben maradni úgy, hogy azért mégis jól látható célpontoknak tűnjünk.


A sátrakba hátizsákokból emberalakokat formáltunk, amiket a tűz fénye megvilágított. Szerencsére ellenfeleink nem voltak éppen túl jók az észrevétlen megközelítésben, így még a szemünk előtt piruettező lángok között is jól láthatóan kivehettük a felénk közeledő alakok halovány körvonalait. A sejtelmes csendet egy, majd rögtön utána többtucat lövéssorozat törte meg. Nem tartott tovább néhány másodpercnél, de a csend nem tért vissza. Fájdalmas ordítás váltotta a fel az elcsendesedő fegyverek hangját.
- Nyesztreljáty! Nyesztreljáty! Ne loj! Tuzet szuntes! - kiabálta valaki.
- Doktor! Doktor! - szólt keservesen egy másik hang.
- Eldobjuk fegyver, eldobjuk fegyver - mondta az előző.
A még állva maradt két katona eldobta a fegyverét, majd az egyik összerogyott. A másik mozdulatlanul állt egy darabig mellette, miközben mi három oldalról közelítettünk feléjük, végül vette a bátorságot és a társához hajolt.
    Mindössze hárman maradtak életben. Az, aki a földre rogyott meghalt, egy másik aki a földön feküdt, erősen vérzett. Két golyót kapott, az egyiket a vállába, a másikat pedig a jobb tüdejébe. Száján rózsaszín hab tört elő. Teste még kettőt rándult, köhögött egyet, majd elernyedt. Lehajoltam mellé, de már nem segíthettem rajta. Elindultam a másik sérült felé, amikor Mihi a karomnál fogva megragadt, és a még talpon lévő ellenséghez fordult:
- Akarod hogy segítsünk? Értesz engem? Beszélsz?
- Ti segít barátom?
- Segít.
- Ha segíteni barátom, akkor én beszélni.
- Itt most mi diktálunk! Ha beszélsz, segítünk rajta!
- Én beszélni. - Hajtotta le a fejét szégyenében katona. - De nem tudni sok.
Mihi elengedte a kezem.
- Akkor énekelj - szólalt meg most Csiga.
- Nem tudni amerikai dal.
- Kezdj el beszélni - horkant fel most Wiking -, vagy lelövöm barát!


- Nyet, nyet! Én tudni csak, hogy keres minket meg amerikai, hogy ti jönni sziget, és mi ölni meg téged.
- Engem??? Miért épp engem? - kérdezte Wiking.
- Nem te csak, hanem ti mind. Én beszélni rosszul nyelved.
- Hagyd beszélni - szólalt meg Fecó -, milyen amerikai keresett meg?
- Amerikai parancsnok venni meg minket, hogy idejönni, és ölni meg téged. Vagyis ti.
- Nevet mondj! Ki volt az?

- Én nem tud név, csak azt tud, hogy van neki valami szám. Sztoágyin. Nem tud mi ez.
- Hogy erre nem gondoltunk! - Szólalt meg ismét Wiking - Hogy az a zsidó…
- Na itt állj le! - vágott közbe Laca - Mit mondott? Ki a zsidó?
- Szto ágyin annyit tesz százegy.
Néma csend lett. Olyan vészjósló csend, hogy még a nyöszörgő orosz zsoldos is elhallgatott. Henti szólalt meg először:
- Mi az a százegy? Ti tudjátok mit jelent ez?
Az újabb rövid csendet végül Hammon törte meg:
- Évekkel ezelőtt még a Kóreai háborúban kaptunk egy feladatot. Abban az időben még zöldfülű felderítőknek számítottunk, így ugyanazzal a feladattal megbízták a százegyeseket is, akik már tapasztaltabbak voltak ebben a hadviselésben. A feladatot mi hajtottuk végre előbb, és így a riválisaik lettünk. Egyre több feladatot kaptunk, mi sikert sikerre, míg ők hibát hibára kezdtek halmozni. De mindez csak játék volt mindaddig, míg Kalaska le nem nyúlta a vezetőjük barátnőjét. Akkor bosszút esküdtek. Azonban erről a vezérkar is tudomást szerzett, és azóta valahogy mindig más csatamezőkre vezényeltek minket. Amennyire tudjuk, évekkel ezelőtt szélnek eresztették őket egy csúnya bukás után. Nem is hallottuk a nevüket jóideje már.
- Viszont az akkori összekötőt, akivel olyan jóban voltak, és aki már akkor is megpróbálta megkeseríteni a dolgunkat, jól ismerjük. - Mondta Laca.
Erre mindannyian rámeredtük. Senki sem tudta kiről beszél.
- Ja persze - mosolyodott el -, nektek elfelejtettem mondani, hogy amikor 53-ban lecsuktak hat hónapra, az nem csak azért volt mert részegen belekötöttem egy tisztbe, hanem mert kiderült, hogy súg a százegyeseknek a mocsok.
- Na szép - vágta oda Wiking -, így kell megtudjam, hogy akkoriban tényleg félreismertelek. Azt hittem, hogy megérdemelted a zárkát, mert részeg disznó voltál, de most már tudom, hogy inkább csak igazi

lusta disznó vagy. Még arra is lusta voltál, hogy ezt megoszd velünk.
- Elég legyen az annekdótákból - vágott közbe Kalaska -, azt mondod, hogy az a kis mocsok Trasher azóta is súg Lizinek. Hát ezeket én…
- Te? Mit te? - csattant ki Csiga - Nem elég, hogy feleségül vetted a nőjét? Ráadásul Lizinek hívtad a kantimban mindenki előtt? A fejünkre hoztad a bajt.
- Ha nem csal az emlékezetem, akkor épp te és Kimi voltatok akik csúnyán bevertétek a képét. Azóta is ferde az orra.
Henti csak mosolygott:
- Na szép kis zűrbe keveredtem veletek!
- És ha ez sem lett volna elég - tette hozzá Mihi -, az újonnan beszerzett Harley WLA-ját Filó egészen az egekig magasztalta, de nem ám szép szavakkal, hanem dinamittal.
- De mi köze mindennek a GRmO-hoz és Minh tábornokhoz? - nézett kérdőn újra Henti - Van még valami amit nem tudok?
- Valószínűleg a kettőnek semmi köze egymáshoz - válaszolt vezírünk -, csak mint mindig, most is csőstül jön a baj. Szakmai ártalom, hogy valakinek biztosan a tyúkszemére lépünk. Egyenlőre azonban ezt az ügyet most félre kell tennünk egy kis időre. Most más gondunk van.
- Es mi? Velünk mi fog történ? - kért szót halkan a zsoldos.
- Kimi?
- Befoltoztam. Most már stabil. Azért a golyót majd ki kell venni a hasából, mert ha itt kivettem volna elvérzik. A saját lábán tud majd menni, amint hat a második adag morfium.
- Nos Szergej - fordult újra a zsoldoshoz Fecó -, fogd a haverod, és tünés innen. Jegyezd meg, ha a megbízód kérdezi, akkor megöltél minket. Itt van ez - s letépte zubbonyáról a nevét mintázó azonosítót -, ha bizonyítékot akarna. Mi pedig elintézzük, hogy ugyanezt az információt kapja meg Trashtől is. Na nyomás!
Mikor az orosz a fegyveréért nyúlt, Mihi oldalba bökte az M15 csövével. Nyet, nyet! Fogd barát, és takarodj!
- De…
- Semmi de! Azt mondtam takarodj!

     Az éjszaka további részét a tűz melegénél töltöttük el csendben. Valahogy a tűz fényjátéka és hozzá társuló ropogás nyugalommal töltött el bennünket. Ilyenkor a szánkban éreztük a sült hús zamatát, a whisky és a hordószám leguruló jéghideg sör keserédes ízét, melyet azon ritka alkalmakkor élhettünk át, mikor olykor hazamehettünk eltávozásra, és Lacáéknál kicsit kiereszthettük a gőzt. De ebből, most csak a cigaretta, a pipadohány és a szivar füstjének áthatolhatatlan függönye volt velünk. Még nem indulhattunk vissza, mert a feladatot még nem teljesítettük. Korahajnalban indultunk, néhány óra alatt elértük a Delta pontot, és még dél előtt elindultunk vissza a motorcsónakkal, mely a sziget másik oldalán várt ránk. Út közben megbeszéltük, hogy miként járunk el Trasherrel.
     A bázisra érve Fecó és Laca egyenesen a palacsintazabálóhoz ment, hogy tudassa vele, egyenlőre halottak vagyunk. Mi a bázis egyik elhagyatott raktárába tartottunk, melyet senki nem használt. Az épülethez érve Hammon és Mihi egy-egy kulcsot csatoltak le a dögcédulájuk mellől, és felváltva vették le az épület ajtajáról a lakatokat. Mindannyian tudtunk ennek a helynek a létezéséről, de látni még eddig nem láttuk.

Az ajtón belépve csak a vak sötétség fogadott, majd miután mind bent voltunk és az ajtó bezárult mögöttünk Mihi felkapcsolta a lámpákat. Próbáltuk már elképzelni, hogy ezek ketten mit rejthetnek a csapat raktárában, hisz ha valamire szükségünk volt azt ők megszerezték, de ez a látvány minden képzeletünket felül múlta. A raktár kívülről sem látszott kicsinek, de belülről egy végelláthatatlan polcrendszer volt. Amit a világon előállítanak a hadiiparban az itt tucatjával sorakozott. A felsorolhatatlan fajtájú, és gyártmányú fegyverek láttán is elámultunk, de végképp elakadt a szavunk, amikor megpillantottuk a járműparkot. Volt itt M151-es ford jeep, M113-as páncélozott csapatszállító, M41-es tank, sőt még két Huey és egy Chinook is. Ám ami sokkal fontosabb volt most, a rajtár jobb szárnyában mindennel felszerelt konyha és egy hatalmas bárpulttal rendelkező étkező várt minket.
- Már csak a felszolgálólányok hiányoznak – mondta Kalaska.
- Mivel nem tudtam, hogy mikor érkezünk, ők csak holnap érkeznek – mosolyodott el Hammon.
Mire Lacáék visszaértek Henti már elkészült a vacsorával. Az étkező légterét megtöltötte a sült hús illata.

by Kimi © 2011
Képi illusztráció: Csiga