Rangerek voltunk - 1. rész
A sötétet felváltani készül a nappali fény, de még útját állja a hajnali köd köpönyege. Orrfacsaró kerozinszag keveredik a tenger sós, és a fű édes illatával, mely azt sugallja, hogy a csapatszállító helikopterünket készítik fel a közelgő bevetésre.
Csapatunk már nem alszik. Nem, hisz nem is aludtunk már ezen az éjen. Megfeszülve várjuk az elkövetkező halált. Már orrunkban a puskapor, s a friss vér azon keveréke, melyet a legjobban szeretünk. Mindenki túl van már a felszerelése ellenőrzésén, fegyvereink már a kezünkben pihennek. Csend van. Halálos csend. Csak várunk.
Hirtelen egyszerre rezzentünk össze, egyikünk markában még a fegyver is megreccsent a hirtelen szorítástól. A rádió hangja volt az, amelyre már órák óta vártunk. Laca a rádiós a szerkezethez lépet, elhangzott egy-két "Igen uram", majd Fecó vezírhez lépett egy darab cetlit átnyújtva neki, melyre az előbb karcolt fel néhány sort, s közben a háta mögé rejtett bal kezével jelzett nekünk felmutatott hüvelykujjával, hogy a várakozásnak vége. Mielőtt még vezírünk kimondhatta volna a hőn áhított szavakat, mi már teljes felszerelésünket magunkra kaptuk, és csöndben csak vártunk. Bár csak néhány pillanat volt talán, míg vezírünk átfutotta a parancsot, nekünk mégis óráknak tűnt a várakozás. Fecó felnézett, majd elmosolyodott:
- Indulunk!
Néhány perc múlva már a felszállópálya felé meneteltünk. Csend volt. A bázison még mindenki aludt. Mindenki aludhatott, hisz most még csak nekünk kell menni. Azért csak nekünk, mert mi vagyunk a felderítők. A csendet végre megtörte a helikopter sugárhajtóműveinek összetéveszthetetlen hangja, melyet lassan elnyomott a rotorlapátok csattogó zaja. Néhány barakkban lámpák gyúltak. Mindenki tudta, hogy a Ranger-raj útra kelt.
A következő néhány órában a fejünk felett iszonyatos hangerővel zúgott a motor, s mi csak a jelzőlámpa piros fényét bámultuk megfeszülve. Mikor már szinte senki sem tekintett az ajtó felé, a kabint betöltő fény hirtelen zöldre váltott. Mindenki szó nélkül tudta a dolgát, s egymás után ugrottunk ki a gépből. Halk zuhanás kezdődött, amely csak néhány percig tartott, de ez sem telt tétlen, hisz idegen ország felett dobtak ki minket, és ilyenkor a legfontosabb, hogy az emlékeinkben felrejlő térkép alapján - melyet a bevetés előtt napokig tanulmányoztunk - kellett meghatároznunk a célzónát. Figyelmünk nem lankadhatott egy pillanatra sem, hisz aki célt téveszt, az magára marad.
A földet érés kemény volt. Talán keményebb mint valaha. A fájdalom azonban várhat. Ilyenkor nincs idő a csillapítására, azonnal fedezéket kell találni. Néhány percbe telt csupán, hogy rendezzük sorainkat, és készen álltunk, hogy meginduljunk az ellenség vélhető táborhelye felé. Mint mindig, mindenki tudta a dolgát, s nem volt szükségünk már a taktikai irányításra, de mégis vártuk, hogy megkapjuk a parancsot. Nem is lehetett ez másképp, hisz egy hatékony csapathoz megfelelő fegyelem szükségeltetik. De nem voltak szavak, a vezír csak kézjelzéssel osztotta fel közöttünk a teret.
A sokadik "dzsungel" volt ez már, amelyen mi mind áthatolni készültünk, mégsem lankadhatott a figyelmünk. Mint minden erdő, ez is egy kicsit más volt, mint az előzőek. Még sohasem hallott állatok hangja törte meg a suhogó falevelek zaját, melyek már vajmi kevesen, de még a fák ágain táncoltak ezen a hűvös őszi napon. Bakancsaink talpa alatt hangosan ropogott az avar. Ez a puha föveny talán a legveszedelmesebb ebben az erdei környezetben, hisz láthatatlanná teszi az ellenség által felállított egyébként is rejtett csapdáit, lehetetlen benne a hangtalan haladás, s a reggeli párában korcsolyapályává változtatja az ösvényt.
Ennyi veszély közepette nappal céltáblává váltunk volna, így egymást váltva az őrségben, láthatatlan tábort építve, ügyelve arra, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után, próbáltunk pihenni, várva a
naplementét. A kopaszodó fák közé szikrázó vörös fény szaladt már csak be. A suhanó őzek hangját felváltotta egy a távolból felrejlő farkas vérfagyasztó üvöltése, mely tudatta velünk: indulnunk kell. Egyetlen hibás lépés nélkül, kilométereket megtéve haladtunk előre a soha el nem fogyó tölgyfák között. Mértani pontossággal tartva a már megszokott V alakzatot lépdeltünk, amikor Hammon - aki mindig legelöl haladt -, hirtelen a magasba tartotta a kezét, majd féltérdre ereszkedett. A csapat hangtalan követte. Egy ujját felmutatva jelezte, hogy ellenséget lát. Mindenki abba az irányba fordította tekintetét amerre Ő nézett, de közben a vezírt is figyelve, vártuk a parancsot. A parancs egy személyre vonatkozott.
Kalaska volt a csapat mesterlövésze, így ő kapta a feladatot, hogy figyelje a félkeresztben elhaladó alakot a távcsöve halálosztó szálkeresztjén át. Tüzelnie azonban nem szabadott, csak ha úgy látja, hogy az felfedezett minket. Lélegzetvisszafolytva figyeltünk, tudtuk, ha a lövés eldördül az biztosan kiolt egy életet, mert lövészünk még soha nem tévesztett célt, azonban meglehet, hogy felfedeznek minket. A távcső alatt Kalaska ujját a ravaszra tette egy pillanatra, megállt körülöttünk az idő. De nem tüzelt. Fegyverét leeresztve mondta ki halkan:
- Elment. Elment, egyedül volt, és valószínűleg nem jön vissza, mert annyira forgolódott hátra, mint aki úgy érzi követik. Valószínűleg egy gyáva dezertőr volt csupán.
A következő néhány napban nem találkoztunk emberrel. A hatodik éjjelen Csiga a térképből felnézve mondta:
- Megérkeztünk! Itt kell tábort vernünk! A műholdas képek alapján az ellenség innen már épphogy lőtávolon kívülre esik.
Védőzónát alakítva, először a bevetés során a sötétben vertünk tábort, és mivel nem mozogtunk, csak most éreztük a csípős hideget igazán. A jeges leheletű fagy, már a csontjainkba harapni készült, mikor az első napsugarak vették ölükbe az avart. Mindenki rejtekében fészkelődött, a távolban hallani lehetett az életre kelő ellenség harci járműveinek motorzúgását. Jól tudtuk, a bevetés most kezdődik csak igazán.
Két csoportra osztódtunk, s külön-külön kezdtük volna meg az ellenség táborának felderítését, amikor Mihi, aki sosem vette le szemét az ellenségről, valami furcsa dologra lett figyelmes, és hangtalanul türelemre intett minket. Jelzett, hogy maradjunk veszteg. Már perceken át figyelte távcsövön keresztül a Vietek táborát, majd anélkül, hogy figyelme alább hagyott volna, csak ennyit mormolt:
- Tudják, hogy jövünk!
Mielőtt még mindannyiunk arcára kiülhetett volna a meglepődés, folytatta:
- A kis sárgák tudják!
Fecó mellé lépet, és mivel tudta, hogy Mihi megérzéseiben még nem csalatkozott, csak annyit kérdezett:
- Mit látsz?
- A tábor legtávolabb eső őrtornyából is ezt az irányt fürkészik. Még nem tudják, hogy itt vagyunk, de azt biztosan, hogy jövünk.
- Megint! - szólalt meg Wiking, akit magunk közt csak snipervadásznak neveztünk, és aki szinte sohasem hallatta hangját, csak csendben tette a dolgát, most újra haragra gerjedt - Megint elárultak minket!
Mindannyian összenéztünk, most még Mihi is egy pillanatra ránk meredt. Tudtuk, hogy Wikingnek igaza van. Az előző két bevetésen is magunkra maradtunk, mert valaki "elfelejtett szólni", hogy csapataink másik rádiófrekvenciára álltak át. Most azonban nincs mögöttünk lemaradva egy ezrednyi bajtársunk. Most nem számíthatunk senkire. Magunk vagyunk. Azonban, mielőtt még a magány, mint hatalmas súlyú lepel ránk telepedett volna, már láttuk, hogy vezírünk arcáról eltűnnek, az előbb a dühtől az arcán keletkezett ráncok. Szemei még égtek a méregtől, de sejtelmes mosolya elárulta, hogy a terv, amely kivezet minket az újabb csapdából, már megszületett. Csiga anélkül, hogy Fecó megszólalt volna elővette a térképet, és hamar berajzolta rajta a csapatunk, és az ellenséges tábor helyzetét is. Mindeközben Laca a rádióért nyúlt és kikapcsolta, hisz tudta jól, most nem lesz rá szükség. Mihi és Kalaska a távcsövükön át figyelt. Filó, Wiking, és
Hammon újra védőzónát alkottak, de most sokkal szorosabb volt ez a zóna, hisz ők is tudták, hogy a halálos gépezet, mely vezetőnk elméjében zakatolt, most teljes fordulaton jár, és a terv lassan készen áll. Én a medicfelszerelést kiterítve a vörösben pompázó fövenyre, rendeztem át a kötszereket és a gyógyszereket úgy, hogy minden ami a sürgős beavatkozáshoz kell, kéznél legyen. A morfiumampullákat egyenesen a zsebeimbe szortíroztam.
- Nos uraim - törte meg a csendet Fecó -, ha tudják hogy jövünk, akkor mostantól a Rangerek nem felderítők. Mivel innen várnak minket - s a térképre mutatott -, az éjszaka leple alatt átosonunk ide, s a hátukba kerülve csendben a hajnali félhomályba burkolózva, elsősorban a késeinket és a hangtompítókat használva lepjük meg őket. Kalaska téged, no meg persze Mihit félúton magunk mögött hagyunk, a tieid az őrtornyok. Hangtompító! Egy őr, egy lövés! Amint megvan, mielőbb csatlakoztok hozzánk. Mi pedig az első őr kilövésekor behatolunk. A támadás akkor veszi kezdetét, amikor a sárgák beindítják melegíteni a dzsipjeiket. Addig pedig Filó - és újra a térképre mutatott - ide, és ide távirányítású robbanószereket akarok arra az esetre, ha el kellene terelnünk a figyelmüket. Kimi te fedezed. A többiek felváltva figyelnek, és aki tud pihenjen egy kicsit, mert holnap ébernek kell lennünk. Nem ejtünk túszokat.
A nap további része eseménytelen volt. Filó mint mindig, most is kicsit túlzásba vitte a semtexet, de már tudtuk jól, hogy ha ezt ő teszi, akkor mi biztonságban vagyunk, ellentétben az ellenséggel. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, velünk volt az időjárás. A nap szikrázóan szórta ránk fényét, és a szél nem fordult meg, egész nap a Vietek felől fújt.
Már majdnem lement a nap, épp indulni készültünk, amikor Mihi elhagyva őrhelyét, odalépett Fecóhoz, és úgy, hogy mindannyian halljuk kezdte:
- Újabb problémával kell szembenéznünk. Fogjaik is vannak. Ráadásul nem is akárki. De Niro és Benya.
- Miiii? - csattant ki Kalaska - A GRmO itt? És a többiek?
- Nem láttam mást. Kettőjüket kísérték be a délkeleti épületbe. Elég ramatyul néztek ki. Valószínűleg megkínozták őket.
- Nos - szólalt meg vezírünk néhány döbbenettel teli másodperc múlva -, nincs időnk a tervet teljesen újragondolni, de a srácoknak nem eshet bántódása.
Ezt persze mondania sem kellett, hisz számtalan csatában harcoltunk már velük vállvetve.
- Filó?
- Nem lesz gond. Nem szól akkorát!
- Rendben akkor az egyetlen változás, hogy amint az őrtornyoknak vége, csak Mihi csatlakozik hozzánk, Kalaska te maradsz, és fedezed
a délkeleti épületet! Egyetlen sárga sem léphet be! Mindenki tudja a dolgát. Indulás, mert a nap már 20 perce lement. Fel az éjjellátókkal.
Minden nekünk dolgozott ma is. A hajnali ködfátyol hamarabb oszlott szét annak ellenére is, hogy az éj közepén a szél is alább hagyott. Mindenki a helyén volt. Mihi konstatálta magában, hogy biztosan igaza volt, az őrök szinte csak azt az irányt figyelték amerről jöttünk. Persze lehetne - gondolta -, hogy látták a helit amellyel ledobtak minket ide a halál völgyébe, de a távolság amelyet a dzsungelben megtettünk ezt szinte kizárja, és persze mind jól tudtuk, hogy valaki otthon az életünket akarja. Azonban a következő következtetést később kellett levonnia, mert megpillantotta a sátrukból kilépő sofőröket.
- Kezdünk! - súgta oldalra.
A motorok felbőgtek, s mi majdnem lemaradtunk a "rajtról", mert az önindítók fogaskerekei még szédülten körhintáztak a lendülettől, mikor az első őr - kinek tornya alig néhány méterre volt előttünk -, halkan puffant a deszkákon. Mire felugrottunk, már a második őr is hangtalan feküdt, hatalmas lyuk tátongott a két szeme között.
Mint ahogy a dagály hullámai mossák el a parton épített homokvárakat, úgy söpörtünk végig csendben a tábor első harmadán, szinte egyetlen hang nélkül vágtuk át sorra az elénk kerülő rohadékok torkát. Egyiknek sem volt ideje reagálni. Laca és Hammon sátorról sátorra haladt. Mindben csak néhány tompa puffanás, majd ismét csend. Filó előttem haladt néhány méterrel, és amikor a következő katonát szúrta hátba úgy, hogy a penge a bordák között besurranva egészen a szívet hasította ketté, a köztünk levő sátorból szalmakalapos alak lépett ki.
Késsel a kezemben nem voltam elég közel, s egyszerre nyúltunk a pisztolyért. Egy pillanatra láttam magam előtt bajtársam halott testét a földre rogyni, amikor enyhe csattanás kíséretében a szalmakalap véresen repült le a fejről, melyen az előbb még oly szorosan lapult. A vézna kis test a porba hullt. Halántékából lassan élénkvörös folyam indult hangtalan.
- Kösz - fordult meg Filó.
- Ne nekem. Én majdnem elszúrtam.
Ekkor jobbról Mihi lépett ki a mellettünk levő sátrak közül. A Desert Eagle hangtompítója még füstölt.
- Akkor neked kösz!
Mihi válaszként két ujját a homlokához emelve szalutált, majd a földön fekvő hullához lépet, és oldalba rúgta.
- Mit képzelsz?
A következő néhány percben sátorról sátorra haladva módszeresen tisztítottuk meg a tábort. Mikor Hammon épp a parancsnoki épületet vette irányba látta, hogy nyílik az ajtó. Megemelte fegyverét, ujja megfeszült a ravaszon. Már majdnem tüzelt, amikor megpillantotta a német bakancsot kilépni az árnyékból. Wiking lépett ki. Bal karján a zubbonyt mintha elhasították volna egy pengével, s csuklójánál a terepminta alól vér csorgott előbb a pisztolyára, majd a onnan a földre.
- Mi történt? - Kérdezte Laca, aki mindig ugratta társát, most mégis látszott rajta az aggódás.
- Mi történt volna? Egy gerenda a fejemre esett!
Halványan elmosolyodott, majd így folytatta:
- A kis főzsidó az ajtó mögött ált, és mikor belépem megkarcolt a zsebkésével. De elvettem tőle! - mondta, s ezzel maga elé dobott egy véres katanát.
Előrántottam egy ampulla morfiumot, de ő rám szólt:
- Ne Kimi, nem kell! Csak kösd el a vérzést és menjünk! Nyírjuk ki ezeket a rizszabálókat!
- Foltozd csak be rendesen. - szólalt meg a vezír - A többi már a mienk. És ez parancs! Érted fritz?
- Értem.
- Rendben. - folytatta Fecó - Le a hangtompítókkal! Játsszuk el Wikingnek süvítő golyók hangján a Für-Elise-t!
A maradék két tucat Viet testét pillanatok alatt szaggatta szét a többiek M15-öseinek záporozó tűzereje, Csiga kezében csak úgy izzott az M60. Egyetlen ellenséges katona sem maradt életben. A völgyre halálos csend telepedett.
Délkelet felé haladva láttuk, ahogy Kalaska tépi fel éppen a régi bajtársait fogva tartó épület ajtaját. Belép, majd néhány pillanat múltán a két katonával a vállán felénk indul.Szerencsére egyiküknek sem volt komoly baja, inkább csak kimerültek voltak a véget nem érő kínzásoktól. Még a sebeiket láttam el amikor Kalaka türelmetlenül kérdezni kezdte őket:
- A többiek? Mit tettek velük?
- Nem tudjuk. - mondta leszegezett fejjel Benya - Elvitték őket úgy öt nappal ezelőtt.
- Azt mondták életben vannak, és ha beszélünk, akkor életben is maradnak. - folytatta De Niro. - Meg kell mentenünk őket.
- Tudjátok, hogy hova vitték őket?
- Azt sajnos nem.
- Rendben - vette át a szót Fecó -, mivel nem tudjuk hová vihették őket, most hazamegyünk. A bázison valaki súgott nekik. Kiderítjük ki volt, és szórabírjuk. Most azonban nem tehetünk többet. Csiga! Jelölj
ki egy evakuációs pontot. Laca jelentsd a parancsnokságnak a pont koordinátáit, és kérj kimenekítést. Tudasd velük, hogy plusz két fő jön velünk haza. De egyenlőre semmi többet ne mondj!
- Rendben! - Szólt egyszerre a válasz.
Már elhagytuk a halott tábort, indultunk a Delta pont felé, amikor Filó felkiáltott:
- Majdnem elfelejtettem.
Egyszerre előkapta a detonátort a zsebéből, ránk mosolygott, majd felpattintotta a biztosító pecket.
- Had én! - kiáltott fel gyermeki mosollyal arcán Hammon, de már késő volt.
A hatalmas fák törzse, amelyre korábban Filó a robbanószert felszerelte - ezzel is irányítva a robbanás irányát -, most fogvájó méretű darabokra szakadt. A repeszek szitává lyuggatták a sátortábort. A hatalmas lökéshullám oldalára borította az egyik terepjárót, melynek motorja még minduntalan dübörgött.
- Nyugi! Mikor hagytalak én ki a jóból?! - mondta Filó, majd egy újabb detonátort varázsolt elő, és átnyújtotta neki. - Tessék!
- De mi ez? - csodálkozott, és újra megjelent arcán a jól ismert rosszaság.
- Csak nyomd meg!
Ám Hammon egy pillanatra tétovázott, ő is, mit az előbb Filó, a vezírre nézett, hisz ha néha elő is tört belőlünk a gyerek, a fegyelem volt az első. Fecó, most is csak elmosolyodott és biccentett. Újabb hatalmas robbanás rázta meg az erdőt. Még nagyobb volt mint az első. A négy UAZ mindegyike a levegőbe repült, felettük hatalmas gombafelhő kezdte meg útját a kék ég felé.
by Kimi © 2010
Képi illusztráció: Csiga
Képi illusztráció: Csiga
